Dharmaketu - Kodhavaggo - A harag értelmezése Keleten és Nyugaton II.

Harag itt és harag ott. Hogyan értelmezte annak idején Arisztotelész és Buddha a harag fogalmát vagy mondjuk úgy érzését? Milyen örökséget hordozunk magunkban és megváltoztatható-e ez a gondolkodásbeli tradíció most, hogy megismerünk új nézőpontokat? A Kodhavaggo cikk folytatása…

A buddhista álláspont a haraggal kapcsolatban érdekes ellensúlyt nyújt a nyugaton elterjedtebb arisztotelészi nézethez képest. Arisztotelész számára a megfelelő módon és megfelelő körülmények között, azaz a mértékletesség tanával összhangban kifejezett harag az egyik erény. Itt fontos megjegyezni, hogy a görög kifejezésnek nincs olyan erkölcsi konnotációja, amelyet hagyományosan az erény szónak tulajdonítunk. Az “Arete” egy erkölcsileg semleges kifejezés a görögben, és egyszerűen kiválóságot jelent. Az embereknek, állatoknak, egyéb élőlényeknek és még az élettelen tárgyaknak is megvan a sajátos kiválósága. Arisztotelész számára a harag emberi kiválóság, és teljesen működőképes ember az, aki a mértékletesség tanának megfelelően fejezi ki haragját. Ahelyett, hogy a haragot az emberi természet szerves részének tekintené, Buddha hibának nevezi az érzelmet. És távolról sem követeli meg a kifejezést a megfelelő pillanatokban, a Buddha elítéli azokat, akik dühös szavakat, gondolatokat vagy tetteket folytatnak.

A buddhista haragról alkotott nézet megértésének egyik kulcsfontosságú része a Dhammapada-ból származik:

„He who controls his rising anger as a coachman controls his carriage at full speed, this man I call a good driver.”

Ki a szívében fellobbanó haragot visszafogja,

mint jó harcos a meglódult harci szekeret,

azt hívom én kocsihajtónak,

a többiek csak a gyeplőt szorongatják (222)

Vagyis „a meglódult harci szekeret” visszafogó kocsihajtót állítja elénk eszményképül, vagyis azt a jó harcost. Az Anguttara Nikája Hármas könyve 84. beszédében a harcos “Harcol a magasabb rendű erényért. Harcol a magasabb rendű szellemi fegyelmezésért. Harcol a magasabb rendű megismerésért.”

Az a fontos, hogy a megfelelő haraggal kapcsolatos állapot – a jó vezetőé – az, ahol az érzelmek feltörnek (uppatitam kodham), de ellenőrzés alá vonják. Sőt, ahogy a szöveg következő sora is jelzi, ezt a helyzetet kifejezetten a „harag hiányaként” (akkodhena) azonosítják.’ Ennélfogva a harag buddhista elutasítása összhangban van egy kezdeti kitöréssel. A szekér-analógia megválasztása különösen érdekes, mert gyakran beszélünk a harag „visszatartásáról”, ami egy kezdeti érzelmi zavar jelenlétére utal, amely valamilyen módon visszafogott. Erre az összehasonlításra hivatkozva a Dhammapada egyértelműen azt sugallja, hogy a kocsis vagy a jól fejlett egyén pontosan ugyanúgy kezeli a haragot.

Az ember győzze le a dühöt szelídséggel,

győzze le a gonoszságot jósággal,

győzze le a fösvénységet bőkezűséggel,

győzze le a hazugságot igazsággal! (223)

Ha nem is szó szerint, de utalásszerűen sorra jelennek meg a Dhp. 224–226. versszakokban a buddhista pancsa-síla erényei: „a nem-ártásban megszilárdult”, „mindig igazat szól”, „ha kell, mindenét odaadja”, „teljes önuralomra tett szert”, „szüntelenül éber”.

Mindig igazat szól, haragra nem gerjed,

ha kell, mindenét odaadja.

E három erény révén

az istenek színe elé kerül. (224)

A nem-ártásban megszilárdult bölcsek,

akik testükkel teljes önuralomra tettek szert,

elérik az el-nem-pusztuló-lakhelyet,

s nem bánkódnak soha többé. (225)

Akik szüntelenül éberek,

akik keresve kutatnak éjjel és nappal,

akik a Nirvána felé törekednek,

azoknak végül megszűnik minden szenvedésük. (226)

Nyugaton a buddhizmust gyakorlók hajlamosak arra, hogy a békét és megértést úgy próbálják megtalálni, hogy megállítanak minden gondolkodást. Viszont a Buddha azt mondja nekünk, hogy jóniszó manaszikárán, vagyis bölcs vizsgálódáson keresztül lehetséges felismernünk az elménk valódi természetét; nem úgy, hogy egyszerűen megállítunk minden gondolkodást. Ezért álljon itt Ácsán Munindo néhány gondolata e sorok értelmezését követően^[1]:

“Ha fázunk, keresünk valamit, hogy felmelegedjünk; nem tesszük ki magunkat még több hidegnek. Ha éhesek vagyunk, eszünk; nem vonjuk meg magunktól az ételt még jobban. Ha mérgesek vagyunk, nem haraggal küzdünk ellene; megpróbálunk kedvesek lenni ehhez a haragtól szenvedő emberhez. Ha gonosz tetteknek vagyunk tanúi, őszinte jóságot ébresztünk magunkban és visszafogunk minden indulatot, ami a gonosz elkövetőit puszta ítélettel el akarja utasítani. Azok felé az emberek felé, akik abban hisznek, hogy az önközpontú kapzsiság útja vezet a megelégedettséghez, nagylelkűséggel fordulunk. És azokkal pedig, akik hazugok, igaz szavakkal beszélünk. Ez lehet, hogy nem könnyű. Ez az átalakulás útja.”

Összefoglalóan elmondható, hogy az egyik aspektusa annak, amit a harag hagyományos vagy arisztotelészi felfogásának nevezek, hogy az érzelmekkel kapcsolatos megfelelő attitűd valahol a féktelen düh és a háboríthatatlan kiegyensúlyozottság között van, és abban áll, hogy a megfelelő okokból és a megfelelő módon dühöngünk, a megfelelő időben. Ezzel szemben a buddhisták bár elismerik, hogy a haragot kiváltó helyzetekben a zavar folyamata nem összeegyeztethetetlen az érzelmekkel szembeni kívánatos hozzáállással, teljesen elutasítják a harag gondolatokban, szavakban vagy tettekben való nyílt kifejezését, valamint mindazt, ami aktívan részt vesz egy olyan folyamatban, amelynek során ez megvalósul.

Az biztos, hogy az egyre erőszakosabbá és széttagoltabbá váló világban a harag megszüntetését szorgalmazó és még az agresszió legerőszakosabb formáinak megértésére is felszólító nézőpont valószínűleg még inkább marginalizálódik. Mielőtt azonban teljesen elvetnénk, fel kell tennünk a kérdést, hogy a hagyományos nézet mit eredményezett, és nem lenne-e itt az ideje más módszerrel próbálkozni.

^[1] Ácsán Munindo: Dhammapada Vizsgálódások 1. kötet, Aruna Publications