Kodhavaggo – A harag értelmezése Keleten és Nyugaton I.

Ez a düh talán mindig ott volt bennem, de azt gondoltam most, hogy már egy éve intenzíven meditálok, majd szépen megszűnik bennem létezni. Valamit rosszul csinálok? Szabadna ezt éreznem vagy rossz buddhista vagyok? Mit kezdjek ezzel a haraggal és merre induljak el a harag kezelésében?

Ez a dolgozat ilyesféle kérdések – és kétségek – mentén született. A saját nyugvó – és fel-feltörő haragom odáig vitt, hogy személyiségfejlesztőként (coach vagyok) morfondírozni kezdtem, hogy vajon egy teljesen másik földrészen és éghajlatban született világvallás/filozófia milyenformán alkalmazva ér célba az egyénben? Bennem.

Hivatásomból adódóan a harag kérdése először a lélektan oldaláról válik értelmezhetővé, mostanra azonban úgy érzem az érzés értelmezése és az arról való gondolkodás magja a filozófia területén keresendő.

Mindannyiunk számára lelki teher, hogy a társadalom elvárja, viselkedjünk mindig nyugodtan és jól nevelten. De hogyan feleljünk meg ennek az igénynek? A mindennapokban szükségszerűen dühösek leszünk valami miatt, ám, hogy mit kezdjünk az érzéssel, arra alig ismerünk használható módszereket. A „ne mutasd ki!”, „a harag bűn” jellegű tanítások olyan dühkezelési technikák felé terelgetik az embert, amelyeknek káros lelki következményei lehetnek.

A harag skálája a bosszankodástól, mérgelődéstől a dühön és felháborodáson át egészen a dühöngésig, tombolásig terjed, ám a változatok csak intenzitásukban és időtartamukban különböznek. A lélektan a dühöt és a haragot szinonimaként használja, noha a kettő között különbséget érezhetünk: a düh rövidebb ideig fennálló, hevesebb érzelem, a harag ennek kitartóbb változata. A düh minden fajtája stresszreakció, ha valamiféle sérelem ért bennünket: akadályoztak, megaláztak, megfosztottak valamitől, fizikailag bántalmaztak és így tovább. A düh testileg-lelkileg felkészíti az embert a sérelem okozójával szembeni ellencsapásra. És pontosan ez a gond: mit tegyen az ember a benne feltámadó haraggal, ha az agressziót a társadalom elítéli és bünteti?

Ez tehát a lélektan oldaláról való megközelítés, mellyel – valljuk be – nem jutottunk túl sokra.

A harag magyarázatára, esetleges létjogosultságára vagy akár kezelésére milyen megoldást kínál a nyugati filozófia és a buddhizmus?

Amikor a harag kérdését filozófiai oldalról kezdjük megközelíteni, akkor európai emberként arra kell gondolnunk, hogy – mint oly sok mással kapcsolatban is – az ókori görög filozófia határozta meg az alapvonalat. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a harag/nem harag kérdését, akkor azt kell mondjuk Arisztotelész a harag kérdésében nemcsak, hogy megengedő volt, hanem a harag egyik “élharcosának” tekinthető, lévén ő helyet és teret ad a haragnak.

Legtöbben arisztotelészinek vallhatjuk magunkat, ha haragról van szó. Miközben elismerjük, hogy az ellenőrizetlen harag káros és kerülendő, elutasítjuk annak tagadását, hiszen az egyfajta nemkívánatos állapotként nem teszi lehetővé, hogy jogos felháborodásunkat fejezzünk ki egy erős harag-impulzus érkeztével. Ezért úgy tűnik, hogy meggyőző erkölcsi attitűdöt találunk Arisztotelész abban a hitében, hogy a megfelelő időben, a megfelelő okból és a megfelelő módon szabad dühösnek lenni. Ez a nézőpont azonban ahogy már meg is neveztük arisztotelészi, vagyis nem zárja ki – sőt! – hogy mások mást gondolnak, de hiába is van ez így, mondhatni az alapvetés az arisztotelészi marad.

A hagyományos vagy arisztotelészi megközelítés szerint a harag jó dolog. Arisztotelész azt mondja, hogy az egyén, aki megfelelő mennyiségű haragot mutat, „jó indulattal” rendelkezik, ami abból áll, hogy a megfelelő ideig haragszik „a megfelelő dolgokra és a megfelelő emberekre”. ^[1]

 A mértékletesség ilyen szintje a harag tisztelete – se nem túl sok, se nem túl kevés – az etikai erények közé tartozik, és mint ilyen, előfeltétele Arisztotelész tervének az eudaimónia vagy a boldogság elérésében, ezért megfelelő szintű harag nélkül nem lehet valaki teljesen virágzó ember. Valójában Arisztotelész szerint „azokat bolondnak tartják, akik nem haragszanak olyan dolgokra, amelyekre haragudniuk kellene”. (ibid)

Ezzel szemben a buddhizmus által képviselt nézet szerint a harag mindig rossz dolog, és még a legszélsőségesebb körülmények között is kerülendő. A Dhammapada arra int bennünket, hogy „hagyjuk el a haragot”.

Természetesen nincs kifejezett ellentmondás a haragot mutató egyénekre vonatkozó buddhista kritikák és az arisztotelészi nézet között, amely szerint a harag néha jogos. Előfordulhat ugyanis, hogy a buddhista szövegekben leírt körülmények az indokolatlan harag példáinak tűnnek az arisztotelészi számára. Mégis, ha a Buddha, akárcsak Arisztotelész, azt hinné, hogy a harag bizonyos esetekben megengedhető, akkor azt várnánk, hogy megtaláljuk valahol, ahol a harag kifejezését hirdeti. Valójában azonban erre nem találunk példát. Ehelyett még a legszélsőségesebb esetekben is, amikor egy arisztotelészi biztosan azt mondaná, hogy valaki, aki nem fejezte ki haragját, „bolond”, a Buddha ragaszkodik a szerető kedvességhez, mint megfelelő válaszhoz.

….folytatjuk

^[1] Arisztotelész: Nikomakhoszi etika – Európa Könyvkiadó, 1987