
Az érintés filozófiája II.
Amikor a tapintásról mint akár kellemes, akár kellemetlen érzetről beszélünk, semmilyen tekintetben nincs egyszerű dolgunk.
Gondoljunk az olyan kellemes érzetet adó érintésre, mint a biztonság érzetét kiváltó érintések, vagy az érintésre mint az élvezet keletkezésének a helyére, az erotikus élvezetre – ezekről értekezni felettébb sokféleképpen lehetséges.
Bár Emmanuel Lévinas nem tekinthető a test filozófusának, életművében mégis vannak olyan gondolatok, amelyek érintik a test kérdését, annak összefüggéseit, s amelyek indokolják, hogy ebben az áttekintésben ő is helyet kapjon. Lévinas elsősorban etikai összefüggésben és a Másikhoz való relációban foglalkozik a test problematikájával. A test,nézete szerint, lényegét tekintve tematizálhatatlan, ami a magában a testben meglévő ambivalencia következménye. Ez az autonómiából és alávetettségből képződő ambivalencia azt jelenti, hogy „[t]estnek lenni egyfelől annyi, mint önmagától függeni, önmaga urának lenni, másfelől a földön tartózkodni, a másban lenni, és ennélfogva a testben eltorlaszolódni.” Ez a kettősség azonban nem egymásra következő módon, hanem egyidejűleg van jelen, s ily módon maga ez a kétértelműség alkotja a testet. Ebből az eredeti kétértelműségből (uralom és alávetettség) azután egy további kettősség következik, a test fölötti (ön)uralom kialakítása, vagy a testből származó vágyaknak való alávetettség. Ebben a kettősség már a tudat kontrollja is megjelenik, s ezzel összefüggésben Lévinas kijelenti, hogy a „test kétértelműsége – ez a tudat”. A tudat ebben az értelemben a test testiségének zárójelbe tétele, felfüggesztése, a „test testiségének elnapolása azonban maga is testi élmény, nem absztrakció”.
Lévinas később – a Nyelv és közelségben – a testi érintést is elemzi, amelyet a látással és hallással egyenértékűnek tekint, mint írja, az „ember úgy lát és úgy hall, ahogy érint”.
Itt kísérlet történik arra, hogy a nyugati hagyományban domináns látás mellé a tapintás mint észlelés odakerüljön. A tapintás mindenre kiterjed, „a dolgokat érintő kézre, a létezők által tiport helyekre, a kézben tartott dolgokra, e dolgok képeire, töredékeire, a töredékeket egésszé olvasztó kontextusokra, a hanghordozásokra és a bennük artikulálódó szavakra, a nyelv mindig érzéki jeleire, a kanyarított betűkre, a nyomokra és a relikviákra; az ismeret visszatér a közelséghez, a tiszta érzékihez”.
A tapintás nem kétosztatú. A látástól és a hallástól eltérően nem állítja szembe a látót és a látványt, a hallót és a hangot, hanem olyan irányulás és tárgy nélküli alaptapasztalatot jelent, amely minden megértést megelőz, s amely a legkevésbé válhat absztrakció alapjává. Az érintés, a test érzékisége mindenekelőtt az emberek kölcsönviszonyában kap jelentőséget, abban, hogy az én mindig ki van téve a Másiknak. „E kitettség nem választott. Rám nehezedik, anélkül, hogy módom lenne dönteni róla. E túszállapot a testiségben lokalizálódik. A test érzékisége, sebezhetősége nem hagy elszigetelődni a Mástól. (…) A Másik megszólítása nem valamely elbeszélt téma felől körvonalazódik, hanem közelség, érzékiség”.
Michel Foucault életműben mindvégig előkerül a test témája, kezdetben érintőlegesen, hogy aztán az utolsó alkotói korszak egyik jelentős témájává váljon. Az egyik leggyakrabban idézett szöveghely, amelyben Foucault a testről ír, a következő: „A test – és minden, ami a testhez tartozik: táplálkozás, éghajlat, szülőföld – a származás (Herkunft) központja. A testen találjuk meg az elmúlt események sebhelyeit, nyomait, ahogy belőle születnek a vágyak, ingadozások, tévedések; mindezek a testben alkotnak szövevényt, itt fejeződnek ki, majd hirtelen felbomlanak, küzdenek egymással, kioltják egymást, szakadatlanul folytatva élethalálharcukat. A test: az események lenyomatának felszíne (jóllehet a nyelv rögzíti és az eszmék feloldják ezeket az eseményeket); a test a szubsztanciális egységként tételezett Én felbomlásának központi helye; a test a folytonosan szétforgácsolódó entitás”.
A hang rajtam kívül hangzik el. A hang néha nem „én” vagyok. Az érintés viszont mindig „én” vagyok. Amikor beszélgetünk, megkülönböztetem a saját hangom a másikétól, én nem lehetek a másik hangja. Amikor hallgatjuk egymást, halljuk a különbséget, halljuk egymást. A megismerés és a kommunikáció mindegyik viszonylatában két különálló szubjektumként állunk fel, igen gyakran (akár akaratlanul is) a szubjektum és objektum hierarchizált viszonyát megvalósítva. Tudom, hogy nem szólhatok más hangján, nem láthatok más szemével, csak a sajátommal, de a testünk érintésében nem tudnak bennünket különválasztani. Ilyenkor vajon távolodom magamtól, vagy közeledem magamhoz? Épp az érintés mint állandó kölcsönösség, mint az érzékelés és a cselekvés állandó visszatérése önmagába hozza létre a közelség lehetőségét. Mindez talán azért jó és egyben szomorúságra okot adható dolog, mert az érintés az, amelyet muszáj megőriznünk magunknak, magunkért.


Ezeket is érdemes megnézni

Az érintés filozófiája I.
2022.07.12.
Kodhavaggo – A harag értelmezése Keleten és Nyugaton I.
2022.07.11.