Az érintés filozófiája II.

Amikor a tapintásról mint akár kellemes, akár kellemetlen érzetről beszélünk, semmilyen tekintetben nincs egyszerű dolgunk.

Gondoljunk az olyan kellemes érzetet adó érintésre, mint a biztonság érzetét kiváltó érintések, vagy az érintésre mint az élvezet keletkezésének a helyére, az erotikus élvezetre – ezekről értekezni felettébb sokféleképpen lehetséges. 

Bár Emmanuel Lévinas nem tekinthető a test filozófusának, életművében mégis vannak olyan gondolatok, amelyek érintik a test kérdését, annak összefüggéseit, s amelyek indokolják, hogy ebben az áttekintésben ő is helyet kapjon. Lévinas elsősorban etikai összefüggésben és a Másikhoz való relációban foglalkozik a test problematikájával. A test,nézete szerint, lényegét tekintve tematizálhatatlan, ami a magában a testben meglévő ambivalencia következménye. Ez az autonómiából és alávetettségből képződő ambivalencia azt jelenti, hogy „[t]estnek lenni egyfelől annyi, mint önmagától függeni, önmaga urának lenni, másfelől a földön tartózkodni, a másban lenni, és ennélfogva a testben eltorlaszolódni.”  Ez a kettősség azonban nem egymásra következő módon, hanem egyidejűleg van jelen, s ily módon maga ez a kétértelműség alkotja a testet. Ebből az eredeti kétértelműségből (uralom és alávetettség) azután egy további kettősség következik, a test fölötti (ön)uralom kialakítása, vagy a testből származó vágyaknak való alávetettség. Ebben a kettősség már a tudat kontrollja is megjelenik, s ezzel összefüggésben Lévinas kijelenti, hogy a „test kétértelműsége – ez a tudat”. A tudat ebben az értelemben a test testiségének zárójelbe tétele, felfüggesztése, a „test testiségének elnapolása azonban maga is testi élmény, nem absztrakció”.

Lévinas később – a Nyelv és közelségben – a testi érintést is elemzi, amelyet a látással és hallással egyenértékűnek tekint, mint írja, az „ember úgy lát és úgy hall, ahogy érint”.

 Itt kísérlet történik arra, hogy a nyugati hagyományban domináns látás mellé a tapintás mint észlelés odakerüljön. A tapintás mindenre kiterjed, „a dolgokat érintő kézre, a létezők által tiport helyekre, a kézben tartott dolgokra, e dolgok képeire, töredékeire, a töredékeket egésszé olvasztó kontextusokra, a hanghordozásokra és a bennük artikulálódó szavakra, a nyelv mindig érzéki jeleire, a kanyarított betűkre, a nyomokra és a relikviákra; az ismeret visszatér a közelséghez, a tiszta érzékihez”. 

A tapintás nem kétosztatú. A látástól és a hallástól eltérően nem állítja szembe a látót és a látványt, a hallót és a hangot, hanem olyan irányulás és tárgy nélküli alaptapasztalatot jelent, amely minden megértést megelőz, s amely a legkevésbé válhat absztrakció alapjává. Az érintés, a test érzékisége mindenekelőtt az emberek kölcsönviszonyában kap jelentőséget, abban, hogy az én mindig ki van téve a Másiknak. „E kitettség nem választott. Rám nehezedik, anélkül, hogy módom lenne dönteni róla. E túszállapot a testiségben lokalizálódik. A test érzékisége, sebezhetősége nem hagy elszigetelődni a Mástól. (…) A Másik megszólítása nem valamely elbeszélt téma felől körvonalazódik, hanem közelség, érzékiség”.

Michel Foucault életműben mindvégig előkerül a test témája, kezdetben érintőlegesen, hogy aztán az utolsó alkotói korszak egyik jelentős témájává váljon. Az egyik leggyakrabban idézett szöveghely, amelyben Foucault a testről ír, a következő: „A test – és minden, ami a testhez tartozik: táplálkozás, éghajlat, szülőföld – a származás (Herkunft) központja. A testen találjuk meg az elmúlt események sebhelyeit, nyomait, ahogy belőle születnek a vágyak, ingadozások, tévedések; mindezek a testben alkotnak szövevényt, itt fejeződnek ki, majd hirtelen felbomlanak, küzdenek egymással, kioltják egymást, szakadatlanul folytatva élethalálharcukat. A test: az események lenyomatának felszíne (jóllehet a nyelv rögzíti és az eszmék feloldják ezeket az eseményeket); a test a szubsztanciális egységként tételezett Én felbomlásának központi helye; a test a folytonosan szétforgácsolódó entitás”.

A hang rajtam kívül hangzik el. A hang néha nem „én” vagyok. Az érintés viszont mindig „én” vagyok. Amikor beszélgetünk, megkülönböztetem a saját hangom a másikétól, én nem lehetek a másik hangja. Amikor hallgatjuk egymást, halljuk a különbséget, halljuk egymást. A megismerés és a kommunikáció mindegyik viszonylatában két különálló szubjektumként állunk fel, igen gyakran (akár akaratlanul is) a szubjektum és objektum hierarchizált viszonyát megvalósítva. Tudom, hogy nem szólhatok más hangján, nem láthatok más szemével, csak a sajátommal, de a testünk érintésében nem tudnak bennünket különválasztani. Ilyenkor vajon távolodom magamtól, vagy közeledem magamhoz? Épp az érintés mint állandó kölcsönösség, mint az érzékelés és a cselekvés állandó visszatérése önmagába hozza létre a közelség lehetőségét. Mindez talán azért jó és egyben szomorúságra okot adható dolog, mert az érintés az, amelyet muszáj megőriznünk magunknak, magunkért.