Az érintés filozófiája I.

Úgy gondoltam, ha a testnek van filozófiája, akkor az érintésnek is biztos akad. Úgy tűnik nem is nagyon tévedtem, hiszen Mikhail Epstein ír arról, hogy ezt az elméletet a görög „haphe” – érintés, tapintás jelentésű – főnév és az érzékeny jelentésű „haptikosz” melléknév tövéből képzett szóval haptikának nevezik.
A főnév és a melléknév is a hozzányúlni, érinteni jelentésű szóból lettek, de kapcsolatban vannak az érintettség, a tapogatás (haptesthai), piszkálás jelentésekkel is, ami már gondolkodóba ejthet minket az érintés érzékével kapcsolatban.

Rengeteg információt találhatunk a hallásról, még többet a látásról. De mi a helyzet a bőrrel, mi van a tapintás érzékével, amely egész testfelületünket beborítja, és mélyen a testünk bensejében, az olyannyira érzékeny, nyálkahártyával borított üregeinkben is aktív? A bőr vajon megismerő tevékenységet végez-e? Milyen információkat közvetít az érintés? Hogyan kommunikálunk a teljes testünkkel? Mi történik, amikor magunkat érintjük meg, amikor a kezünkkel rátámaszkodunk a térdünkre, pontosan ki és mit érzékel ilyenkor bennünk, el tudjuk-e különíteni egymástól annak az érintésnek az érzetét, amit a tenyér továbbít, attól, amit ilyenkor fölvesz? És végtére is, hogyan lehetséges, hogy egyetlen rövidke, felületes és teljességgel felszíni érintés, mint amilyen egy akaratlanul is bekövetkező csók, többet jelenthet, mint ezer és ezer tisztán kimondott és tisztán meghallott szó? És miért van az, hogy amit nem láthatunk, az többet jelenthet számunkra, mint amit látunk?

A test és a tudat radikális szétválasztásának eredményeképpen a modern nyugati filozófia a tizenhetedik század után hús és vér valóság nélküli, testtelen absztrakciókban horgonyozta le a jelentés és a megismerés metafizikus elméleteit”. Ebben a testet elhallgató, elleplező, elfojtó magatartásban és viszonyban természetesen jelen van az a tapasztalat is, hogy a test kisiklik a fogalmak hálójából.
Mint sok más téma esetében, itt is egészen Arisztotelészig érdemes visszatekinteni. A lélekről című könyvében megállapítja az emberről, hogy „a többi érzék tekintetében sok állat túltesz rajta, ám tapintása a többi állaténál jóval pontosabban működik” Megfigyeléséből Arisztotelész – számunkra ma kissé szokatlanul, még ha nem is ellentmondásosan – arra következtet, hogy emiatt az ember a legértelmesebb élőlény. A haptika, illetve később a haptológia az érintéssel és a tapintással foglalkozik, a bőrrel mint érzékszervvel, az emberi tevékenység érintéssel járó tevékenységeivel és önkifejezési formáival. Mikhail Epstein kortárs orosz filozófus, aki testfilozófiáját épp a haptikára építi, úgy határozza meg az érintést, hogy alapjában véve az ember és a körülötte lévő világ interakcióját föltételezi, olyan emberi tevékenységet, amely a bőr mint a tapintás érzékszerve által közvetítődik.
Az európai antik társadalmak jóval több figyelmet szenteltek a testnek, mint a következő történelmi korok, és csupán a felvilágosodás idején fedezték fel ismét a fizikai testiséget. Ekkor az érzékszervek a vizsgálódók számára immár önmagukon és tárgyaikon is túlmutattak, így voltaképpen eltérő világnézetek ütköztetésévé is vált a korszakot uraló optikai érdeklődés, a vizuális élményeket geometriaként abszolutizáló nézőpont. Mégis, ezen okulárocentrikus szemlélet mellett, a filozófiai gondolatkísérletekben a testérzetek és a tapintás jelentőségének új értelmezései is megszülettek, amelyek között a tapintás olyan mértékű megbecsülésével is lehet találkozni, amilyet Denis Diderot 1751-ben a Levél a süketekről és a némákról azok használatára, akik hallanak és beszélnek című írásában a következőképpen fejezett ki (Diderot 1996: 15): „Úgy találom, hogy az érzékek közül a szem a legfelszínesebb; a fül a leggőgösebb; a szaglás a legkéjsóvárabb; az ízlelés a legbabonásabb és a legszeszélyesebb; az érintés a legmélyenszántóbb és a legfilozofikusabb.”

A testiség újra felfedezésének akkori és mai kiemelkedő eredményei közé sorolható az az egyre inkább empirikus vizsgálatokkal is alátámasztott felfogás, amely szerint a tapintás és a testérzetek meghatározó szerepet játszanak az „Én” (és nem csupán a testi-én), illetve az „önmagam” érzetének és képzetének a kialakulásában és fenntartásában.
Az Arisztotelész óta eltelt két és fél ezer év alatt az emberi civilizáció olyan irányba fejlődött, amely az embert elidegenítette az érintéstől mint az világgal megvalósuló kapcsolat elsődleges és mindent átfogó módjától. Az emberi fejlődés során az információk érintéssel történő átadásának mind kisebb a jelentősége – úgy az ontogenezis, mint a filogenezis tekintetében. A kisbabák meghalnak érintés hiányában, a civilizáció viszont nemcsak arra tanít meg bennünket, hogy fennmaradjunk érintés nélkül, hanem az ezzel kapcsolatos elfojtásokra és lemondásokra is. A represszív társadalmi normák eligazítanak bennünket, hogy mikor „illetlenség” és mikor „megengedhetetlen” az érintés.
Arisztotelész azt írja: Mert úgy tűnik, minden érzékelés egyetlen ellentétre vonatkozik, például a látás a fehérre és a feketére, a hallás a magasra és a mélyre, az ízlelés a keserűre és az édesre. Ám a tapintás területén sokféle ellentét található: hideg és meleg, száraz és cseppfolyós, merev és lágy és több efféle. (…) Ám hogy a tapintásnak mi az az egységes tárgya, ami a hallásnak a zaj, az nem világos.”
Folytatjuk…